Mindenkinek jár egy kávészünet valamilyen érdekes témával

Kávészünet

Láthatatlan, magányos emberek, akikre senki nem figyel [28.]

2017. június 18. - Lector Oris

Vagyunk páran, akik afféle "láthatatlan emberekként" éljük életünket. Senkit nem érdeklünk, senki nem figyel ránk és senki nincs, aki kedvelne bennünket. Ez a valóság számunkra legalábbis mi így érezzük (vagy mindkettő). Persze ennek is meg van bizonyára a maga oka (mindegyikünknél más): lehet a rossz természetünk, lehet a befelé forduló introvertált egyéniségünk, vagy mint nálam egyszerűen a passzív, másoktól távolságot tartó alkatunk (mely mögött azért ott van a vágy a másokkal való bensőségesebb viszonyra). De ami a lényeg: magányosnak érezzük magunkat. Ez önmagában is borzasztó, de sokunknál kiegészül a  tehetetlenség érzésével, azzal a tudattal, hogy ez ellen semmit nem tehetünk.

magany.jpg

Mindez romboló hatású: lelki sérüléseket okoz és egy idő után fizikaiakat is. Megbetegedhetünk és előjöhetnek olyan egészségügyi gondok is, melyeknek éppen ez a helyzet a fő okozója. A magánynak persze több szintje is akad: egészen pontosan 4 fokozata. De ezek átvétele előtt lényeges kiemelni: az egyszerű egyedüllét nem azonos a magánnyal. Lehet valaki sokat egyedül úgy is, hogy közben egyáltalán nem érzi magányosnak magát, mint ahogyan az is előfordulhat, hogy valakit mindig sokan vesznek körül, mégis magányos (mint az én esetemben).

De nézzük azokat a bizonyos fokozatokat: legalsó szint az, amikor gyakran, de nem folyamatosan érezzük azt, hogy senki nem törődik velünk. Akad az életünkben 3-4 ember, akik azért még "észre vesz bennünket", akikre számíthatunk. És amellett van az életünknek olyan szekciója, ahová el tudunk menekülni a magány érzése elől, vagyis akad valami hobbink, szenvedélyünk, ami megment bennünket. Időseknél ilyen lehet a vallás, fiataloknál a sport (pl. futás), az írás, a munkába temetkezés ... stb. Második, sokkal súlyosabb szint az, amikor csak egy-két emberre tudunk támaszkodni és csupán elvétve vagyunk képesek elmenekülni a magány érzése elől. Időnk többségében mély magányban vagyunk és megjelenik a depresszió is. A harmadik fokozat, már a lelki veszélyzóna: mert itt már csak egyetlen ember köt bennünket a külvilághoz, rá korlátozódnak társas kapcsolataink. Ha az illető elhagy, lelép, meghal, máris a negyedik, végső fokozatban találjuk magunkat. A harmadik fokozatú magányban állandósul az enerváltság, már semmi nem érdekel bennünket, semmi nem fontos és a depresszió mindennapjaink szerves része. Ha pedig az az egy ember is elhagy bennünket, akinek még néha-néha számítunk, jön a végső, negyedik fokozat: a készülés a halálra. Akik a negyedik fokozatba kerülnek, jórészt menthetetlenek, vagy legalábbis csak orvosi kezeléssel menthetőek. Ők a potenciális öngyilkos jelöltek. Sajnos időnként erre a szintre is eljutnak az emberek.

Meg kell tehát menteni önmagunkat a magány elmélyülésétől, hogy ne kerüljünk egyre rosszabb és rosszabb szintre, oda, ahonnan már nincs visszatérés. Én sokáig az egyes és kettes fokozat közt vegetáltam, de egy ideje sikerült kikecmeregnem a "mocsárból". Mi kell a javuláshoz?

Elsősorban arra van szükség, hogy kiderítsük: mi okozza nálunk a magány érzését? Lehet, hogy mi magunk generáljuk az egészet? Lehet, hogy mi magunk okozzuk önnön magányunkat? Például: gyakori az emberek szándékos elkerülése, a nagy fokú visszahúzódás magatartásunkban? Ha igen, egyszerű a megoldás: változnunk kell, nyitnunk kell mások felé. Első lépésben csak egy kicsit, eleinte néhány embertársad felé, akik számodra a leginkább szimpatikusak.

Második megoldás: olyan elfoglaltság keresése, melyekkel a magány legalsó fokozatán tudsz maradni, vagy kikerülhetsz belőle. Keress olyasmit, amiben kiteljesedhetsz (nekem ez az írás, a mozgás és a munka). Foglalkozz olyasmivel, ami leköt, amit szeretsz és ami mindezeken túl még lehetőséget is ad számodra arra, hogy másokkal kapcsolatba kerülj. Végül harmadik megoldás: ne egy-két emberre alapozd az egész életedet. Ne függj csupán néhány barátodtól, rokonodtól, ne rájuk építs mindent, mert ha ezek egyszer valóban otthagynak, vagy összevesznek veled, azonnal súlyosabb szintre kerülhet magányod. Igyekezz egyszerre több, azonos, vagy hasonló fontosságú emberrel kapcsolatban maradni, így ha egyikük eltűnik az életedből, nem érzed majd világvégének az elvesztését. Ne függj másoktól, ez a lényeg!

Összességében a magány népbetegség és ma már nem csak az idősekre jellemző. Éppúgy lehet súlyos magányban egy huszonéves, vagy negyvenes, mint egy nyugdíjas korú. A megoldás pedig nagyon fontos, mert mindenkinek csupán egyetlen élete van, azt kell a lehető legboldogabban eltöltenie, hiszen nincs "második dobás". 

Persze van olyan is, hogy nincs megoldás, van, hogy nem tudunk kimászni abból, amibe kerültünk. Van, hogy a munkahelyünkön akkor sem fognak szeretni bennünket, ha a fejünk tetejére állunk és soha nem lesz igazi társunk sem, mert ha eddig nem találtunk, akkor már ezután sem valószínű, hogy fogunk. Van, hogy nincsenek barátaink és sajnos kilátásunk sincs arra, hogy legyenek. Akik ilyen helyzetben vannak - és ez rám is vonatkozik, mert bármikor visszakerülhetek ide - két cél marad: az egyik, hogy elkerüljük a szint ugrást (ne jussunk el a negyedik fokozatba), a másik, hogy találjuk valami örömet az életünkben! Aláhúzva és felkiáltó-jelezve: örömet! Bár sokszor nagyítóval sem találunk semmi örömforrást az életünkben, mégis muszáj örömet lelnünk valamiben, mert magány ide vagy oda mégis is ettől élet az élet. Azoktól a múló percektől, amikor egy parányi boldogságot érzünk. És ez a lényeg!

A bejegyzés trackback címe:

http://kaveszunetben.blog.hu/api/trackback/id/tr6512603449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kávészünet blog · http://kaveszunetben.blog.hu/ 2017.07.01. 19:43:11

A magányosak felé megmutatkozó passzivitás ennél a posztunknál is szépen artikulálódott!