A történelemből ismert és Kenneth Roberts 1937-ben megírt világhírű regényéből Európában is mindenfelé emlegetett Északnyugati átjáró három teljes évszázadon keresztül izgatta az európai hajósokat. Az amerikai kontinensen már a XVI. század óta megjelenő gyarmatosító hatalmak - Anglia, Franciaország, Spanyolország, Hollandia - mindent elkövettek, hogy valahol északon átjárót találjanak a két óceán (az Atlanti és a Csendes) közt, hogy gyors áthaladást biztosítsanak a nyugati part (Kalifornia) és a Keleti part (New-York) illetve Európa között. 

Szükség volt erre, mert Közép-Amerikában ekkor még nem létezett a Panama-csatorna (az majd csak 1913 -ra készül el) így csak az egész kontinens déli megkerülésével volt lehetséges az átutazás. (Vagy szárazföldön.) A tengeri útvonal hatalmas költségekkel járt az iszonyú távolság miatt és kiszolgáltatottságot is jelentett a Magellán-szoros környékét birtokló spanyolok és portugálok felé. Az Észak-Amerikát megszerezni vágyó briteknek, franciáknak és hollandoknak tehát égetően nagy szükségük lett egy SAJÁT, északi átjáróra nyugat és kelet között.  

Csakhogy sokáig senki nem találta ezt a hajózási útvonalat, bár mindenki sejtette: léteznie kell valahol. Kísérletet tett megkeresésére: 1517-ben Sebastian Cabot, 1576-ban Martin Forbisher, 1578-ban és 1583-ban sir Humphrey Gilbert, 1609-ben és 1610–1611-ben Henry Hudson, 1612-ben és 1615-ben Robert Bylot és William Baffin. Sokaknak közülük, szinte mániájává vált a titokzatos csatorna megtalálása.

Végül az átjárót Kanada északi szigetei közt a XIX. században találták csak meg. Előbb John Franklin (1845), majd Roald Amundsen (1906) hajózta végig az útvonalat. 

A hajózás és kereskedelem megindult és végre 300 év után lekerült az átjáró megkeresése a hajósok, felfedezők, utazók "feladat-listájáról".